A tűzzománc eredete, rövid története
A tűzzománc ókori ősei
A tűzzománc készítés több évezredes múltra tekint vissza. Kezdetben kizárólag díszítés céljából tűzzománcoztak. Mezopotámiában, már Kr. e. 5000 körül készítettek üvegbevonat-szerű díszítéseket, bár ezeket még csak az agyagedények díszítésére alkalmazták igen széles színpalettán. Ezeket a még kezdetleges zománcokat kb. 1000 Celsius fokon égették a hordozó felületre, ez tekinthető a tűzzománc "ősének".
A tüzeléstechnika színvonalának emelkedése, és valószínűleg a véletlennek a szülötte volt az első üvegolvadék, mely az ókori kemencék egyfajta melléktermékeként keletkezhetett. Ezek tudatos gyártásával az olvadék csiszolása során keletkezett az üvegpaszta, melyből már olyan anyagot tudtak keverni, mely
fémfelületre égetve kiváló fedő és díszítő elemként funkcionált.
Habár ez még nem volt igazi tűzzománc, de ezen anyagnak, valamint további fejlett felhasználásának köszönhetően az ókori egyiptomiak idejéből több gyönyörű tűzzománcozott fémtárgy maradt ránk (ilyen pl. a Kr. e. 1700 körül készült, Tutanhamon híres hallotti maszkja). Emellett az ókori Mezopotámiában jobbára agyag díszítésére használták, üveges mázzal díszített épületek, dísztárgyak maradtak ránk, azonban az agyag nem bizonyult időtálló hordozónak, a bevonat megrepedezett, lepattogzott.
A megfelelő alapnak az arany bizonyult, és bár a fém megmunkálása még nehézségekbe ütközött, az évszázadok során fejlődő ötvösművészet és kialakuló új technikák már megmutatták a zománcdíszítésben rejlő lehetőségeket.
Egyiptom időközbeni részekre bomlásával az évszádok során kidolgozott technika változatlan maradt, és egyre jobban elterjedt. Az ismeretek átadását remekül tükrözik pl. a núbiai Meroe-ből származó ékszerek, a Mükénéi kék üvegzománcozású leletek, vagy egy Cipruson talált jogar.
A Kr.e. V. századi időszakban azonban már túl nagynak bizonyult a térség társadalmi és szellemi mobilizációja, továbbá a későbbi trák, hellén, római uralom és gondolkozás nem kedvezett a zománctechnikáknak, a mozgásban lévő társadalomban a helyhez kötött kemencék "hátráltatták" a a társadalmi változásokat, emiatt
a korábbi műhelyek megszűntek,
a szakemberek szétszóródtak
az ötvösművészet ismét
csupán fémfeldolgozássá vált.
A mai Franciaország területéről kirajzó és szinte egész európát megszálló kelta népek eszme és hitvilága bővelkedett az állat alakba bújt istenekkel, csodaállatokkal, és ezek művészi ábrázolása során ismét előtérbe került a zománctechnika, melyet a kelta mesterek a nagyobb munkáktól a kisplasztikai finomságú használati tárgyakig a tökélyre fejlesztettek, kialakult a La Tène-kultúra. Az ír, skót, angol, osztrák és magyar területek leletei ezt hűen tükrözik. Legkedveltebb színeik a vörös (vérzománc) és a zöld volt, bár ebben az időben természetesen még nem volt olyan széles a színpaletta mint manapság. A másik innovatív fejlődést mutató irány, hogy a hordozóanyag a zománcozásra korábban alig használt bronz volt.
Tűzzománc a középkorban
A Római Birodalom kettéválásával a Keleti Birodalom ismét kezdte felfedezni a tűzzománc technikát, mely remekül szolgálta a túlburjánzó ornamentikát. Új tárgyak, szimbólumok születtek, a tartós hatalom a kereskedelem fellendüléséhez vezetett. Megismerték az aranyhuzal, és aranylemez gyártásának technológiáját, melyek a már ismert öntés és forrasztás ismeretével lehetővé tette a süllyesztett és a rekeszes technika kidolgozását. Gazdaggá vált a színskála,
az elkészült tárgyak magukon hordozzák
sajátos stílusjegyeiket,
és nagy mesterségbeli tudást.
Jó bizonyítékok erre a kor egyházi és hatalmi jelképei, mint pl. a velencei Szt. Márk Székesegyház oltárképe, a kiforrott technika remeke, melyen megfigyelhetők az először Bizáncban alkalmazott tudatos művészi-technikai fogások.
Bizánc tartós hatalma (i.sz.395-1453), eszmevilága és gazdagsága kedvezett a zománctechnikának. A város lehetőséget adott a korábbi eredmények, technológiák átvitelére, egybeépítésére és fejlesztésére, kialakult a bizánci technika, míg a vele egyidőben Nyugat-Európában működő műhelyek munkakörülményei lényegesen rosszabbak voltak.
A felbomlott Római Birodalom érdekterületén ugyan korán ismerték a zománcdíszt,
de hiányzott a tartós, nyugodt légkör,
mások voltak a nyers- és alapanyagok,
a gondolkodás és eszmevilág.
A tűzzománc fejlődése
Európa zománctechnikája gyorsan túllépett nehézségein és a Bizánc által felállított normákon. Új
színváltozatokat, repedésmentes mázanyagokat és új fém-lapokat találtak. A fejlesztő munkát kezdetben a kolostorok, majd a Rajna és Mosel menti, később a Limoges környéki műhelyekben végezték. Az európai fejlődés -számunkra - talán legfontosabb példája erre a Magyar Szent Korona, melyen már alapvetően a zománcképek (i.sz.1000) domináltak mely jól tükrözi a fejlődést. Az európai technika nemcsak az üvegalap összetételében, a színezékek anyagában, a technikában és stílusban, hanem a fémalapban is újat hozott. A korábban már ismert arany, aranylemez, bronz öntvény és rézlap után az aranybevonatos réz, majd az ezüst is alappá válhatott.
A reneszánsz és barokk időszak zománcművészetét a Közép-Európát jellemző reformáció és parasztháborúk formálták, melyek hatására az
egyéni dísztárgyak
és használati eszközök készültek.
Minden korábbi technikát és anyagot használtak, és némi fejlődés csak a fémfeldolgozásban található. A XVIII. századi francia mesterek a zománcanyaggal és annak technikájával folytattak további kísérleteket, és a szoborzománc olyan változatát sikerült kidolgozniuk, amely sima felületen vékonyan is jól megköt. A másik, kissé később kidolgozott technika az ugyancsak Limoges-i mázanyag a festőzománc volt. A többnyire rézalapra felvitt sötét zománcalapon fehér és szürke színű sűrű máz volt a díszanyag. Domborúsága és áttetszősége miatt optikailag is sajátos hatását nonfiguratív mintákra, antik és egyházi témák ábrázolására használták. A technikában a sajátos zománcanyag mellett a többszöri égetés, a vastag, egyenlőtlen rétegek feszültségei okozták a nehézséget. Az új anyagot és stílust alkalmazó családi műhelyek nevei (Laudin, Reymond, Limousin) a mai napig megmaradtak.
Újkori törekvések a zománcozásban
A széleskörű kutatás következtében csak egy évszázad kellett ahhoz, hogy olyan új anyagok készüljenek, melyek ismét fejlődést eredményeztek. A reneszánsszal ellentétben most nem a fém, hanem a zománcfeldolgozás lett a fontosabb, új nagy színválasztékú mázak születtek.
A XII. századtól kezdve a Bizánc sokasodó gondja miatt már nem fordított figyelmet a fejlesztésre, a város elfoglalása után pedig maradék szakemberei is szétszóródtak. A technika visszafejlődött. A XVIII. századtól kezdődően a természettudományok, a XIX. századtól a műszaki tudományok, azon belül a vákuumtechnika révén fejlődött a zománctechnika. A korrózióbevonatok és a lámpagyártás fém-üveg kötései olyan ismereteket igényeltek, amelyek jól felhasználhatók a díszítő zománcozásnál. Üzemek ipari módszerekkel foglalkoztak a zománcanyag előállításával, és a legkülönfélébb követelmények kielégítésére készítettek mázanyagokat. A hőkezelő technika szintén nagyot fejlődött. Anyagával a fejlődési sor minden fázisának újraélesztése lehetségessé vált.
Zománckészítés Magyarországon
A magyar sodronyzománc
A magyarországi és erdélyi műhelyekben leginkább a sodrony zománc és a drágakő berakás dívott, mely valószínűsíthetően Velencéből sugárzott ki, ahol azt már a XV. század közepén ismerték. A magyar sodronyzománc oly sajátos, és annyira jellemzővé vált, hogy műfaját az egész világon „magyarnak” nevezik. Ez az egyedi technika minden más sodrony-zománcos műtől, a bizánci rekeszzománctól, sőt a görög, orosz és perzsa sodrony-zománctól is merőben különbözik, létrejöttük ideje között is mintegy száz év telt el. A két technika között is jelentős különbségek mutatkoznak, mert a bizánci rekeszzománcok stílusa, karaktere tisztán síklapú díszítés, a magyar sodronyzománc fő jellemzője, hatása viszont a lapos reliefben jut érvényre, amely az ornamentika sodronyainak a körvonalai által jön létre.
Az egyedülállóan nálunk meghonosodott technikával készült művek a XV. században európai hírnévre tettek szert. Tudjuk, hogy hazai ötvöseink már az első Árpád-házi királyok korában ismerték a zománcot, és a XIII - XIV. században készítettek hasonló zománccal kelyheket. Magyarország számos nagyobb városában a templomok építése maga után vonta az ötvösség felvirágzását is. Ez a fellendülés a XV. századtól kezdve több nemzedéken át a XVI. század közepéig tartott, majd a sodronyzománc gyakorlata, alkalmazása a XVI. század közepétől egyre inkább általános hanyatlásnak indult. Félő volt, hogy a sodronyzománc technológiája is elfelejtődik.
A XX. századi Magyarország ötvös- és zománcművészete
Az 1920-as évek végén a historizáló felfogást az expresszionizmus gótizáló és szerkezetesebb változata váltotta fel. A XX. századi ötvösművészet, mint a fémművesség hagyományos formája, a két világháború között a kor hivatalos ízléséhez, a neobarokkhoz kötődött.
1945 után az ötvösség helyzete alapvetően nem változott. Az új korszak kezdetben zavarban volt az ötvösség feladatának, a társadalomban elfoglalt helyének megítélésében. Sok vezető tudatában a szakma „kincsképző” tevékenysége kísértett s ennek súlyos ára volt: a hagyományos műfajok művelése fejlődött vissza. Régi technikák – melyek nemzeti múltunk kincsei – felejtődtek el a társadalomi igény, sőt gyakran a szakmai emlékezet, a tapasztalatok át-nem-adása miatt.
Így vesztette el akarva-akaratlanul régi rangját egy olyan fontos terület, mint a személyes ékszerek készítése, a díszítőanyagok alkalmazása a zománcozás és a nielló.
Pedig jól tudjuk, hogy a még élő és kihalóban lévő szakmák ötvöződnek az ötvösségbe. Ilyen a díszműkovács, a zománcművesség, a vésnök, a cizellőr stb. A legnagyobb változás az 1950-es évek elején következett be, az ötvösművészet – mint annyiszor a történelem során – a politika szolgálatába állt. Kisebb nagyobb dísztárgyak készültek, azonban a zománc, mint díszítőanyag továbbra sem meghatározó.
1956 után az új magyar fémműves ötvösséget megteremtők első generációja elsőként hozza létre saját szervezetét az Ötvös Stúdiót ahol újra kezdték alkalmazni a zománcot, mint díszítőanyagot. A korszak egyik legjelentősebb tehetsége Engelsz József, akinek a nyolcvanas évek nagy trébelt (domborított) korszaka jelentette a kezdeti újraéledését az ötvöszománcozásnak Magyarországon.
A 80-as években, a mai értelemben „iparművészeti technikának” kinevezett zománc kitört az „iparművészet”-i felhasználásából, majd az ötvösségből is kiemelkedett, ahol évszázadokon át, használt díszítőanyag volt. Az alkotótelepeken, a hagyományos technológiákat és technikákat még nem teljesen ismerve, egyedi jelentésű, sajátos műtárgyak létrejöttének műfajává vált, zománcozott táblaképek formájában. Ezen időszak másik jelentős útja a zománcnak, az ötvöszománc technikák – sodronyzománc (erdélyi zománc), a’jour vagy áttört zománc – újraéledése, amely Ötvös Nagy Ferenc nevéhez fűződik.
Felhasznált irodalom: Ötvös Nagy Ferenc - A zománcművészet kialakulásának rövid története